Sziasztok!

Ez így van, ahogy a szalagcím is mutatja, habár nemcsak a gyakorlat az egyetlen, ami igazán szociális gondozóvá tehet egy embert. Ugyanúgy fontos az elméleti tudás is, ahogy a gyakorlati, hiszen a kettő egymás nélkül nem létezhet. Azonban saját magamat teljesen ledegradálom annak ellenére is, hogy dolgozatokkor odarakom magam, és tényleg rengeteget tanulok, viszont hibáim akkor is vannak, s jól lehet, lesznek is,  de azért vannak a hibák, hogy a megfelelő módon korrigálhassuk őket, s odafigyeljünk, még egy alkalommal ne követhessük el valamennyit.

Visszatérve a címben foglaltakra, s az elkezdett teorizálásomra, a jó gondozó empatikus kell legyen, és elhivatott is szakmája iránt. Azonban ez a dolog bennem a szociális szféra iránt nem tud meglenni, de a kórházi ápolás irányában igen. És emiatt szerintem a gyakorlattal meg fog gyűlni a bajom, viszont ennek ellenére is igyekszem mindent megfelelően tenni. A sok tanulásomnak is ez a legfőbb mozgatórúgója, hogy ez a cél él bennem. Enélkül a célkitűzés nélkül úgy érzem, nem tudnám teljesíteni a tantervet. Nem vágyom másra, csak arra, hogy a szakmám elvégzése után gyakorló ápolóvá, majd ezt követően diplomás ápolóvá érhessek. Szeretnék egészségügyi oktatóim nyomdokaiba lépni, s egyúttal büszke lenni mindarra, amit elértem.

Habár valójában önmagamat vádolom bizonyos tekintetben, hogy régen nem tanultam eleget… eleget ahhoz, hogy az akkor elitnek számító Egészségügyi Szakközépiskolába bekerüljek azon a településen, ahol lakom, s elvégezzem aztán az ápolóképzést. Jelenleg azonban úgy érzem, a sorsom kezd beigazolódni: úgy tűnik, nekem az a fő sorsom, hogy ápolóként segítsem az embereket. Ha valóban ez az út az, amit járnom kell, hát mindent megteszek  azért, hogy ezt a vágyamat megvalósítsam…

Hozzászólások: 0